Tusakodás

Titkok lebegnek lelkem tengerében,

egy más világnak csillagképei.

S nem fejthetem meg ez írás jegyét, nem,

bár lelkemet mind majd kiégeti.

A durva harcokban jajongva hordom,

rám súlyosulnak bánatomba folyton,

s képük, miként a szfinkszé, bősz, csudás, -

ó, átkozott tudatlanság s tudás!

Mi ez az érthetlen talány körültem,

e markolászó szörnyek versenye,

mi ez a pompa, melynek úgy örültem,

e harsogó, komoly világzene?

Honnan kerültem e talányvilágra,

mit mond fölöttem e sok csillagábra,

mely lánguszállyal rőten elrobog,

hol az életkapu s a sírtorok?

Kérdem remegve és válaszra várok,

s forró szavamra senkisem felel,

eltorlaszol a látástól egy árok,

és ráborul képére száz lepel.

Vagy tán a fátyol titka csak üresség,

hogy a halálnak szívünk búja tessék,

s silány a kérdező, a bölcs bolond,

ki titkok útvesztőjén elbolyong?

Nincs válasz erre, ám titkok nyomását

érzem sötét szivem mélyébe lenn.

S lelkem nyugalmát mind pusztítva ássák,

s velőm mereng álmodva szűntelen.

Fél tudni, és nem-tudni mégse mer.

Olyan vagyok, miként a néma tenger.

Nem tudva, hozzájuk van-e közöm,

fényes világok fényét tükrözöm.

Fejembe pislog az ész, ez a mécses,

mely serceg őrült vészes éjszakán.

Minden homályos, titkos, gyenge, kétes,

rám néz a csillagos, meleg magány.

Már azt hiszem, hogy látok is egészen,

s roskadt agyam már-már enyészni érzem.

S legázol a szfinksz, a sötét s csudás:

szörnyű tudatlanság, szörnyűbb tudás!