Tűz

Akkor, mikor mindenki ágyba tér,

s elcsendesül a lármás utca, tér,

őrült zsivajjal, nyargalászva, furcsán

rohan tovább az alvó, éji utcán

a tűzkocsi, a vágtató fogat.

Dagadt nyakakkal fújnak a lovak.

Riad az ember, reszket és előjön,

és szívdobogva néz ki a redőkön.

„Tűz van!” kiáltja mindegyik torok,

és a kifejlő gombolyag forog,

sodrott kötél, szivattyu, csáklya, balta

dereng a fáklyafényes zűrzavarba.

A vészre szánt, csákós, nyakas alak

égő szemével a homályba hat,

és szíve társiéval összedobban

egy reszkető és kéjes borzalomban,

s rémlik szemüknek a sötét borúbol:

a láng, a már füstfogta drága bútor,

a nő, ki tördeli fehér kezét,

a rémülő kiáltás szerteszét,

s létráramászás megfeszült inakkal...

Az üldözött ló vad haragba nyargal,

fehér fogával a zablát harapja,

bősz orrlyukát dagasztja tűz-haragja,

s amíg a kürthang a tájat bejárja,

miként az éj sikongó vészmadárja,

a nagy, habos ló hörgő kéjet érez,

a lángvihartól az ég alja véres.

A kőkockákon gyorsan elrohannak,

de még soká hangzik visszhangja annak.

Az ember áll ott, álmosan tekintve,

a könnyü szélbe megleng vékony inge,

aztán remegve hült ágyába készül,

és álmodik a tűzrül, a lidércrül.