TÜZEK ÉNEKE

Ott alszunk a száraz fában, villogó bő szénrakásban,

ifju asszony keze kelt,

sustorgunk a katlanokban, szikránk pattog úgy szalad,

pírt adunk a szőke kőnek, kövér darab húsok főnek

fölöttünk a tarka cinfedő alatt.

Zöld fa lombjait bekapjuk, vastag nyelvvel megforgatjuk,

szörnyű szarvval szertehányjuk, zúzzuk az avart,

bika derekára kormot rovunk ha borjúra morgott s toklyótülökkel lékelni, öklelni akart -

piros pozsgás ifiakban csimbókos gyümölcsünk csattan

csatakban csordítva rengő velőt és tejet,

gyümölcs pattan visszacsapó, dühöngők ijjának való ágakon, melyek

őserdőben századhosszat ropogósan hajladoznak, bőrükből meg bomlik, forr a lé

s roppant arany madarakat nyujtanak a tágas ég felé!

Kerek kazal tetejében Isten guggol ördögképben, vörös paprikaujjakkal dalunk pengeti,

gördülő farát a sok lány körbe rengeti,

nyujtózkodnak a fiúkkal, míg megértik csendes énekünk,

s ha megértik, összerogynak, pörnyét hint fejükre istenünk,

zörgő imákat rebegnek, földre rogyva öregednek, öregen pedig

töpörödött kicsi testük a mi erős hamvainkba ríva fektetik.