Úgy nézem a te arcodat, mint egy ős-régi rúnát

Úgy nézem a te arcodat, mint egy ős-régi rúnát,

ó ismeretlen közbaka e kóbor villamosban,

és olvasom a szenvedést, melyet e háborún át,

titkos karcokkal véstek rá s megdermedt rajta mostan.

Mert minden itt van, ami volt - csak győzd lajstromra venni -

tizennégyből a könny, a vér, tizenötből a hangzó

halálüvöltés és roham, tizenhatból a jajszó,

tizenhétből egy csúcshurut, tizennyolcból a semmi.

Ember, testvér, apánk, fiunk, öcsénk, bátyánk, te bálvány,

oly mély vagy immár, hogy a nép elhúzódik előled,

a végtelent sejdíti meg és ijedez tetőled,

amint lecsuklik a fejed, halott közönnyel, árván.

A föld, a tompa föld ilyen. Már egy hegycsúcs az orrod,

amely az arcok völgyein szökell, magasba törve,

két mély mocsár a két szemed, és elhagyott, beomlott,

ijesztő, néma kút a szád, szájad fekete gödre.