UGYANANNAK

A magánosságtul itt környülvétetve

Hallgatok, barátom, tereád tekintve.

A szív kebelemben édesdeden érez,

Megnyugodt most egyszer s belölrül nem vérez.

Nézek, ülök, írok, róllad gondolkodom,

Magamon, másokon titkon álmélkodom.

E világnak lelke mit csinál belöllünk!

Mit ítél törvénye vajjon most felöllünk!

Hagyjuk el, barátom, a mély okoskodást,

Ne tégyünk hiában ollyan sok hánykódást;

A természet setét mélységét elhagyván,

Örömre sijetek kezedet ragadván.

Szívünknek érzési fűzzék szárnyainkat,

Barátság élessze mozgó ajakinkat.

Világunk lármáját mihaszna kergetjük,

Végét, sem kezdetét, látod, nem érhetjük.

Földünknek bölcseit eleget forgatom,

A természet szavát már régen hallgatom,

És végre felleltem, hogy józan törvényünk,

Akármit gondoljunk, csak örök Istenünk.

Egy jó poétának lelke ha megindul,

Szívét mellé vévén, tűnik s mindent feldúl.

Méltóságot visel dicső törvényiben,

Szerelem mosolyog édes érzésiben.

Amit természeti kíván, mindent ölel,

S nem csatázik soha az örökös renddel.

Szállásnak szoros hely számára egy ország,

Természetben lakik, s megyéje egy világ

Egészen, amelynek törvényit érezvén,

Gyönyörködik, magát kedvétül vérezvén,

Mint a filemile, amely örömétül

Indíttatván, itt-ott zöld ágacskákra ül,

A hajnalnak tüzét hasadni szemlélvén

Várja a víg napot, mindég énekelvén,

Kedvei közt, tudjuk, oly soká zengedez,

Hogy végtére nyelvén vére is csergedez;

Erőlteti magát okoskodás nélkül,

Mert ő is törvényt vett a hű természettül:

Úgy egy poéta is Mársnak sisakjára

Felállván, jobb kezét Fébus paizsára

Bocsátja, és így e két istenség között

A kies Párnássus hegyéhez költözött,

Honnan e világot sóhajtva szemlélvén

Harcról, szerelemrül sokat énekelvén,

Mint a filemile, magát erőltetve

Vén ereszt és meghal mást gyönyörködtetve.

Barátom, kérdezed, mondjam meg, mint vagyok:

Mozgok a világban, nézek és hallgatok.