Ugyanannak

Mennyi hévvel, mennyi hittel

Csüngsz e szócskán pesszimizmus!

Bár a szíved csupa ábránd,

Eltagadott, titkos ábránd:

Követvén a kor divatját,

Kicsinyled e mikrokozmoszt,

Századunk nagy vajudását;

Mert szükséged van haragra,

Nagyhitű kis tagadásra,

Ok nélküli szenvedésre; -

Mert, barátom, ifju vagy még!

Pesszimista hogyha volnál,

Nem tévedtél vón’ közénk el,

Nem ohajtnál itt maradni,

Köztünk, a kik ugy születtünk,

Hogy sohase boldoguljunk,

Hogy megrontsa ifjuságunk’

Sorvasztó vágy lassu mérge,

S hogy az érett férfikorban

Se izleljünk semmit abból,

A mit ifjan nélkülöztünk.

Van talán, óh van közöttünk,

A ki gyöngéd lelkü, mint te,

Az igazság kedvelője;

Fínomsággal nemes izlést,

Hitet, hevet párositó;

Józan ésszel, tiszta fejjel,

Szellemkinccsel dúsan áldott...

Ah, de bárgyu, meglapúló,

Mint csavargó az urak közt,

S csak hebegni, csak dadogni

Tud félénken, mint a gyermek:

Szíve bátor, lelke finom,

S mégis, mégis komisz ember!

Mert kopottas a kabátja!

És te látva őt, kerűlöd,

Hogy ne kelljen szóba állnod

S kezet fognod véle nyiltan.

Tán azt mondod, a költészet

Nemesít... De óh, ki látta,

Hogy kegyelte vón’ a múzsa

A kék vérü, dús halandót,

Részesét a hatalomnak,

Kinek rendben van a gyomra

És se erkölcsén, se húsán

A nyavalya nem rágódik;

Kinek fel nem dúlta éltét

Szenvedély, bün vagy a balsors;

Ki nyugodtan, józan ésszel,

Tiszta, vídám öntudattal

Minden óra örömébül

Kiveszi a maga részét;

Nem mohó, nem telhetetlen,

Akkor eszik, hogyha éhes,

Akkor iszik, hogyha szomjas,

S nem csömörlik meg a soktól,

Mert barátja az elégnek!...

Mondod, ez nem a valódi,

Az objektiv pesszimizmus...

Szubjektiv-e, objektiv-e,

Mit kérdezzem, mit kutassam!

Elég nékem az, hogy érzem,

Egy világgal szemben érzem!

Látod, én a te helyedben

Stendhalt, Baudelairet, Balzacot, Tainet

S az egészség többi korcsát

Elégetném, mint az orvos

A ruhát, a fertőzöttet;

És a múzsát, ezt a rongyos,

Élhetetlen utczahölgyet,

Kávéházba, lebujokba

Szégyen nélkül el-bejárót,

És kecseit minden éhes,

Fésületlen naplopónak

Mosolyogva ingyen osztót; -

Ezt a r__ót a helyedben

Én megvetném s ott mulatnék,

Hol illatos félhomályban

Púha vánkos, selyem ágy van.

És az ágyban

Egy szép nő, szebb, mint a múzsa...

Lehe illat, keble bársony,

S oly szemérmes, hogy csak akkor

Csókolhatod édes ajkát,

Ha a lámpát lecsavartad.