Új Corday Sarolta

Első tavasz-napok.

Édes, enyhe meleg.

Szanatórium-kert.

Szent hallgatás.

Sütkérező, sétáló betegek.

Köztük magam.

A kék csendnek furcsa varázsa van.

A csillogó roppant levegőégben

S az emberek sütkérező szívében

Nincs semmi más:

A béke reszkető nagy vágya van.

A fényre szomjas minden kicsi féreg.

Tavasz van s élet.

De most -

A csillogó roppant levegőégben,

A Tavasz kitárult fényes szívében

Egy kis fekete pont jelenik meg.

Zord zümmögése végtelenbe száll,

Amint ereszkedik

Alább-alább a fekete bogár.

Egy pillanat -

Mielőtt félrevert harang gyanánt

Szívünk döbbenten kondulhatna meg

S kiverhetne a veríték s a láz -

Már hull reánk a halál harmata,

Pereg

Irtóztatón és láthatatlanul

A gáz...

Hullnak rakásra

Férfiak, nők, aggok, gyermekek.

Háború??

Nincsenek szembenálló seregek.

Féregirtás: mondotta valaki.

Hát ez lesz, ami lesz.

És nem lesz kegyelem

A csecsemőnek sem,

Sem irgalom,

Sem fedezék,

Sem védelem.

Féregirtás: hát ez lesz, ami lesz.

Más semmi sem.

Első tavasz-napok,

Édes, enyhe meleg.

Szanatórium-kert.

Szent hallgatás.

Sütkérező, sétáló betegek.

Köztük magam.

Te tudod, Istenem,

Nincs bennem semmi más:

A béke reszkető nagy vágya van.

Féltem magam,

Gyógyuló kicsi féreg-magamat,

S távol-közel,

Akik engem szeretnek,

Óvnának, féltenének: azokat.

És népemet, és az emberiséget.

Féltem e milliónyi árva férget.

S értük talán,

Ha nagyon kellene,

Bár nincsen bennem hősi lendület:

Odadobnám nyomorult magamat.

Mint hajdan a nagy caen-i Leány,

Zsarnokot keresek.

Settenkedem utána,

S nem államfőkben, nem diktátorokban,

Nem hadvezérekben találom meg.

Egy sötét Arcot látok valahol.

Retortákra hajol,

Boszorkányüstje zordul sistereg.

Én látom ezt a sötét alakot.

Isten neki búvár-látást adott,

Röntgen-szemet,

Rontás helyett teremthetne nagyot.

De meggyalázta, megszeplősítette

És megmérgezte a Gondolatot.

Ez ő.

Rémeket hív a kémcsőből elő.

A Féregirtó ő,

Az Antikrisztus ő,

Az új Kaján.

Mellette famulus a rablott gyermek:

A Tudomány.

Én látom ezt a sötét alakot,

S a most keletkező gondolatot

Benne.

S én kicsi féreg, egy a sok közül, -

Ha tudnám,

A gondolatot belefojtanám.

Settenkednék utána

Mint hajdan a nagy caen-i Leány

A forradalom piros alkonyán.

Ezerszer kérnék bebocsáttatást, -

Ezerféle ürüggyel

Zaklatnám ezt a torz modern Marat-t.

Úgy állanék egyszer végre mögéje,

Csak egy féreg a milliók nevébe,

A meggyalázott gondolat nevébe,

Én magam,

S bár bennem

A béke reszkető nagy vágya van,

A Béke szent nevébe,

A gyilkot, amit rég szívembe hordok:

Markolatig döfném sötét szívébe.