ÚJ ÉLET

Puhaságnak elpazallt, vak évei,

Léha, satnya korszak, én gyülöllek!

Porba fúló testiségnek élvei,

El szinemtől, a pokolba löklek!

Félre, lágyszivűség, asszonyerkölcs!

Nincsen itten számotokra hely;

Engem a lét mély iszonya eltölt,

Zord s magányos lészen e kebel.

Nem mi zsongít, nem ki kábít, kell nekem:

Lépvessző az, mely repülni gátol,

Kéjteher, mely porba húzza szellemem,

Bűnbe visz, míg bűvöletbe bájol.

Mintsem áltassam magam tovább még,

Törjek inkább s porrá égjek el;

Jöjjön ünnep rám, s ha kell, a gyászvég:

Nékem győzni avagy bukni kell!

Csalfa mámor s férfiatlan fájdalom

Csak elernyeszt, újjá nem szül engem:

Én teremtő gondolatra szomjazom,

Mely tetőzzék halhatatlan tettben.

Szüljön új csodát ez elviselt föld,

Vagy vesszen mind s én is vesszek el!

Mert kit a lét fenső célja eltölt,

Gyászol az csupán, vagy ünnepel.

Az érzést, mi átviharzik lelkemen,

Lángtollammal a szivekbe írom,

És, ha kell, hát elbukom a harcteren,

Ott lelem fel vértanúi sírom.

Bár a kínok óceánja vár rám,

Férfi-szívem mégse sápad el;

Szirtek foga ízzé tépje gályám:

Törhetetlen célom fölemel!

Vagy hozok e hervadt földre új tavaszt,

Az anyagba új lelket lehelve,

Vagy a vészek óriása leszakaszt

S összetör a végzet bosszukedve.

És fejfámra ez lesz írva: megtört,

Ámde nem hajolt a hű kebel;

Szíve nagy, szabad volt, lelke fennkölt,

Tisztán szállt az eszmeégbe fel.

Csattogj, vészmadár s te, átokarcu rém,

Pallosoddal mesd, sebezd a lelkem!

Létcsaták sötét, vad, végtelen vizén

Hajts, te zsarnok, végtelenbe engem!

Mintsem áltassam magam tovább még,

Nyeljen inkább a vad tenger el!

Jöjjön ünnep rám vagy jöjjön gyászvég:

Nékem győzni avagy bukni kell!