Új melódiák

Az alkonyat volt mindig a világom.

Nem rőt tüzével a tetőkön égve,

Csak ha nagy árnya jár az árva tájon.

Az alkonyat: a csönd, a bú, a béke.

Az alkonyat: a vigasz és a balzsam.

Az enyhe árny kegyetlen naptűzésre.

Rózsás szegélyű felhők a magasban

És itt lenn nagy, kitárt kelyhű virágok.

S szellő és béke száll suhanva, halkan.

...És én a végső alkonyatra várok,

Mikor az én napom száll már a mélybe

S lelkem tárul ki, mint ama virágok!

S az én szívemre száll majd esti béke,

Az én tüzem huny, én színem fakul,

És csillagom suhan a semmiségbe.

Csönd lesz. Az örök, végtelen azúr

Onnan tekint e szürkülő vidékre,

Hol én leszek már. Hol nem alkonyul!