ÚJ NYÁR

Ifju szivembe süt íme megint

Nyár heve, napja, a mennyei tűz!

Szemem az isteni szembe tekint,

Rajzik a lét, pazar álmokat űz.

Fúr a pacsirta utat a mennybe,

Zengve cikázik az égi madár;

Rózsasziromban dőzsöl a lepke,

Ragyog az Ég szeme, hull a sugár.

Nyüzsög a földszín, zümmög a légalj,

Pompa mezébe öltöz a föld;

Terhe alatt remeg, inog a friss gally,

Nyit a virág, az állat üvölt.

Párzik az állat, az élet ujong,

Az örök, az ősorgia foly;

Habzik az ősdüh, ujulva zsibong,

Kavarog a kacaj és a sikoly.

Ünnepel, égig csap föl az ösztön,

Vérbe fut a szem, az ajk eleped.

Nemzeni tör mind s élni örökkön,

Megkap a vágy most mindeneket.

A Szerelemnek ünnepe van ma;

Pánnak a párja Afrodite.

Élnek az Istenek! És soha halva

Nem lesz az ember ősi hite.

Isteni vágyak kelnek a Földből

Nemzeni, szülni új fiakat,

Újrateremtni, ami öröktől

Fogva hatalmas, játszi, szabad.

S kelnek iromba ördögi vágyak,

Fényre kerül, mi ferde, fura;

Szörnyet a mélység öblei hánynak,

S kiki magának célja, ura.

Csillog a szenny is, boldog a sár is,

Dicsbe borít a Nap aljat, eget,

- Fényben a torz is oly ideális! -

Élvbe fulaszt ma mindeneket.

Cifra, bohókás rongyban az Ínség

Tetszeleg és hivalgva repes;

Hiszen elébe szórja, ma kincsét

Isten, a máskor rettenetes.

Szíve sötét bár, csalfa lepelbe

Látja a balga önönnyomorát,

Kéjeleg abban, ami lehetne,

Issza az álmok légi borát.

Ámde a lények ezrei érzik,

Hogy örök harcban a léttel a lét,

És a teremtés mély sebe vérzik,

Ősi sirámtól reszket a lég.

Vak Szerelem te! Kába hevedtől

Hogy buzog, árad a Földbül a vér!

Mert örök átok, hogy szeretetből

Ölni, teremtni szintaz a kéj.

Értelek, ó, Nyár! Fényes, örök lény;

Hasztalan éltet büszke napod,

Hogyha alattunk tátog az örvény:

Mélyibe látok - s fölkacagok.