Új stanzák

Szűz homlokod derűje, mint a lámpa

Sugárzik csüggedt estéim felett.

Kis emberek, kis gondok társasága

Szegény világom s a világ feled.

A temető a kertem, komoly, árva,

Vidéki sírkert, ott lelek helyet.

S míg dúdolok egy régi dalt felőled,

Suttogni kezd velem a temetőkert.

Szűz mosolyod, mint hold az őszi égen

Világol néha ködön át felém.

Párizst akartam és Rómát reméltem,

De hűtelen, mint vágyam, a remény.

És évre jött közömbösen új évem

S míg gyúlt a láng és vér a földtekén,

És mindig, mindig halkulóbb ajakkal

Egy dalt dúdoltam, mely altat s vigasztal.

Szűz kedvesem, ó élsz-e, vársz-e még, mondd,

Hiába várok és hiába vársz.

Halványabb már a vágy, mint téli félhold,

Mikor dereng a szürke pirkadás.

Az élet messze, bús volt, rég és szép volt,

Egy dalban néha még tán rámtalálsz.

Mondj egy fohászt és siess tova nyomba:

Az én pompám immár halotti pompa.