ÚJ TAVASZIG VAGY A HALÁLIG

Most, hogy megint útfélre estem,

Eltünődöm e téli esten,

Mi volt az élet, uramisten?

Mi volt? ez volt: sok fénytelenség,

Fakó robot és kénytelenség,

Száz bús határ reménytelenség.

Borult egek kevés azúrral,

Koldus pajtásság pár nagy úrral,

Pár ájult nóta, tépett húrral.

Egy-két vad mámor nyoszolyája,

Egy-két asszony jó, meleg szája; -

Volt, nincs. Csöndes a szívem tája.

Most itt ülök, roppant hegyek közt,

Betegen a többi beteg közt,

Múltnak háttal, halállal szemközt.

Lesz-e máskép? várjam? ne várjam?

Lassan szétszéled a homályban

Bitang jószágom, kedvem, vágyam.

Nyomukban, mint fekete bundás,

Begyűrt süvegű öreg kondás,

Hallgatva ballag a lemondás.

S mégis, a csönd-paplanú télben,

Nagy nyugalom évadját élem -

Érzem, az Isten gondol vélem.

Mint a bokrok setét bogyókkal,

A hó alatt zamatozókkal,

Megrakva szívem hűvös jókkal.

Hogy mire jókkal, majd megválik,

Mire a hó gyapja lemállik,

Új tavaszig vagy a halálig.

Fekszem megadva, békén, resten,

S néz rám, át a végtelen esten,

Tűnődve sorsomon, az Isten.