Újabb részletek Dante “Poklá”-ból

98. ...mert ekkor velőtrázón és veszettül

Egy orditást hallottunk mind a ketten

Hogy majd fülem dobja repedt meg ettül.

99. A mélybe néztem s menten észrevettem

A lelket, mely most kínjában tekergő

Tagokkal kúszott, majd megállt meredten

100. Ép szembe vélem, hol a tüzes erdő

Zsarátnokát a lávatóba csapja

És kénes bűzt pöffen a lávafertő.

101. Fején brigantik nagy hegyes kalapja,

De arcából nem láthattam sokat

S nem ismertem meg, hogy ki fia-apja,

102. S láttam, hogy ő se láthat másokat,

Mert melléhez, guzzsal rákötözve,

Egy szürkeszörü kanmacska tapadt,

103. Mely arcát úgy kaparta s tépte össze,

Hogy vére csurgott s bőgött, mint az állat

S ordítva tűrte, hogy vérben fürössze

104. A testébe kapaszkodó utálat

E prüszkölő és nyávogó kisértet

Tüsszögve a szemébe macskanyálat.

105. S szemet maró és bűzös, barna mérget,

S én szóltam: “Mester! ki e lélek itt,

S mely törvény az, melyet bűnözve sértett,

106. Áthágva gőggel kötelékeit,

Hogy macska az, ki hozzá hű csupán,

A melynek hűtlensége régi hit.

107. S hiába vágyik a magány után,

Rákötve élő, eleven kinpadra,

Bár ugranék már elgyötörve tán

108. A tüzes tóba, mint a szalamandra,

Agyongyötörve s tehetetlenül.”

S ő ennyit válaszolt csak: “Ez Salandra”.

109. S láték amottan még ezenfelül

Egy büszke várost, melyben jajgató

Népek futottak kívül és belül.

110. És láng csapott fel, fellegig ható,

Mert minden háza egy tüzes kemence,

S égett a templom és lángolt a tó.

111. A tó, melyen szétfolyt s lángolt a kence,

A szerterobbant tűzsóvár olaj.

S én szóltam: “Mondd, e város nem Velence?”

112. De elnyelé szavát a szörnyü jaj,

Mit száz meg egyszer visszavert a vár,

Amelynek tornya olvadt, mint a vaj,

113. És visszaverte a komor határt, -

És fent az égen fent a vár felett

Uszott egy néma és sötét madár,

114. Mint haldoklók fölött a Rémület,

Amelyre dermedt torkukat kitátják -

S én szóltam: “Mester, szörnyü bűn lehet

115. E városé, viselve néma vádját,

Ó mondd, mi bűne?” És ő felelé:

“Elárulá kenyéradó barátját”.

116. Tovább haladtunk, másik kor felé,

Hol néma és hideg homály borongott,

Hogy reszketett és sírt szivem belé,

117. Mert benne minden léptem messze bongott

S a homályból nyöszörgés tört elő,

S láttam egy sápadt és fakó korongot:

118. Egy fej csupán, - megismerém, ez ő!

D’Annunzio, a klasszikus poéta!

Körötte furcsaillatú mező,

119. Az arca torz és halvány, mint a kréta,

Nyakig lebegve holmi sűrű lében,

S hápogva néz és megzavarva, szét a

120. Nyulós és barna löttyből, mely fülében

Csorogva foly s kezet-lábat lehúz.

Kéz és láb, tele hajjal, mint az ében,

121. Orrán is hajszál, sűrű, számra: húsz,

Csak koponyája tar, miként hegy orma,

S ő huzná beljebb, mint egy Tantalusz,

122. De ama nedv, ama kenőcsi-forma

Leszáll ilyenkor, erre sírni kezd ő,

Hiába minden rugkapálás, torna.

123. S szóltam: “Mester, e nedv, e lélekvesztő,

Miből van, mondd, s mért gyötri úgy imetten?”

S ő válaszolt nyugodtan: “Hajnövesztő”.

124. Nyugodtan állott, én pedig nevettem.