Újesztendei gondolatok

Óh idő, futós idő!

Esztendeink sasszárnyadon repűlnek;

Vissza hozzánk egy se jő,

Mind a setét kaósz ölébe dűlnek.

Óh idő, te egy egész!

Nincsen neked sem kezdeted, se véged;

És csupán a véges ész

Szabdalt fel apró részeidre téged.

Téged szűlt-é a világ?

Vagy a világot is te szűlted éppen?

Mert ha csak nincs napvilág,

Nem mérhetünk időt mi semmiképpen.

Hátha tőled, óh idő!

Te aki mindenünket öszverontod,

A nap is holtszénre fő?

És láncodat magad zavarba bontod?

Mert, ihol lám, mindenek,

Bár bírtanak szépséggel és erővel,

Változást szenvedtenek,

Vagy semmiségbe mentek ők idővel.

Lám az ég forgása is

Idővel újabb változásba lészen,

Lám a csillagokba is

Ki most derűl, ki béborúl egészen.

Hát de mennyit szenvedett

Már ekkorig főldünknek állapatja,

Hogyha a feldűlyedett

Tenger, vagy Etna lángja szántogatja?

Sok faluk határain

Ma delfinek cicáznak a vizekben,

S a csigáknak házain

Most zergenyáj ugrándoz az hegyekben.

Sok merőfőld már sziget,

Sok vőlgyek a nagy bércekig dagadtak,

És ahol hegy volt s liget,

Fenéktelen sós tengerek fakadtak.

Így teszel te, óh idő!

A nemzetek forgó enyészetével:

Most az egyik nagyra nő,

S a másik elmúlik saját nevével.

A vitézlő Pártusok

Régólta szolgaság alá kerűltek:

S a bozontos Gallusok

Ma már a hérósok sorába űltek.

Már ma ökrök szántanak,

Hol Trója, a világ csudája állott:

És ahol szántottanak,

Most London, a világ csudája áll ott.

Óh, ha a nagy nemzetek

Sorsán hatalmad így előmutattad:

Hát mi, gyarló szerzetek,

Mit várhatunk - mit várhatunk miattad?

Gyermek-, ifjú-, vén-korunk,

A bú, öröm s a jó, gonosz szerencse,

Ép, beteg voltunk, s torunk

Kezedbe van, hogy jöttödet jelentse.

Futsz te, nem vársz senkit is,

Gyakorta sok hosszú reményt ledúlál.

Ím, te, míg ezt mondtam is,

Öt-hat parányi perceken kimúlál.

Nem lehet jelenvaló,

Csak múlt a jövendő pont lehet tebenned;

És miként a puszta szó

Repten-repűl, úgy kell veszőbe menned.

Így repűlt el tőlem is

Sok kedves esztendőm sebes-haladva;

S meglehet, hogy nékem is

A véghatár ma is ki lészen adva.

Úgyse volnék már gyerek;

Négyszer hat esztendőt eléldegéltem,

S eszerént az emberek

Szűk életének harmadáig éltem.

Vajha már - ha több nem is -

Mindegyik esztendőre jutna benne

Egy - csak egy órácska is,

Amely az érdem oszlopára menne.

Kész vagyok meghalni - kész,

Csak ezt tegyék síromnak a kövére:

ÚTAS! ITT FEKSZIK VITÉZ.

EGY NAP XXIV ÓRA: ENNYIT ÉRE. -

Ámde hogyha oly nemes

Szép tettek életembe nem tetéznek,

Hogy halála érdemes

Légyen dicsőitésre még Vitéznek:

Semmi, csak te, óh Lilim!

Te, akiért az életet szerettem,

Csak te légy, Lillám, enyím:

Mindég fogom becsűlni, hogy születtem.

És mivelhogy a napok

Elseprik a legédesebb időket:

Míg az ifjú hónapok

Virítnak, el ne is veszessük őket.

Elfut a nyájas tavasz,

A bársonyos hajnalra gyászköd árad,

A kinyílt jácint elasz,

A rózsaszál egy délbe is kiszárad:

Így az ifjúság maga

Majd elrepűl vidor tekintetedről,

És az Ámor csillaga

Eltűnik ám kacsingató szemedről.

Akkor, ah! rózsáid is

Nem fognak úgy kis ajkadon nevetni,

Akkor érző szíved is,

Ah, nem tud úgy örűlni és szeretni.

Én is akkor csak hideg

Vérrel barátkozom, hideg Lilimmal,

Úgy napolván, mint rideg

Vén pelikán, ifjú daljaimmal.

Míg tehát az lenne még,

A szép időt, óh Lilla! meg ne vessük.

Míg az élet lángja ég,

Egymást viszontöröm között szeressük.

És ha semmi érdemem

Nem fog fejemre zőld babért tetetni,

Semmi sem! mind semmi sem!

Csak hogy te, Lilla! meg ne szűnj szeretni.

Híremet s nagy voltomat

Ne trombitálják messzi tartományok,

Más ne tudja síromat:

Te hints virágot arra s a leányok.