Unalom

Ezen a fáradt délutánon

A koravén ősz bandukolt át

A vasárnapi pesti utcán,

Mely kongott a nagy unalomtól.

Egy kopár bérház kapujában

Ki itt belépsz, hagyj föl reménnyel!

Egy vén anyóka ült a padkán

Kísértetes magányosan

És végtelen egykedvűséggel.

Benéztem szürke két szemébe,

Mint a kutakba néz az ember

S úgy éreztem, hogy e szemek

Nem láttak soha, soha napfényt,

Nem láttak soha, soha kertet,

Nem láttak soha, soha májust

S üres és dermedt tükreikben

Az élet szörnyű semmisége

Úgy tükrözik, mint ólmos égnek

Siralmas őszi rongyai

A halott Brügge csatornáiban.