Üres erdőben

Üres narancserdőn merengve

járok, s a léptem hangja kong.

Sárgult levélraj vág szemembe,

vihar cibálja a vadont.

Magam vagyok s megyek tovább, csak

a fákon át az estbibor

borús közönnyel vet nehányat

hamvas, fakó rózsáiból.

S én csak megyek a kínkeresztre,

a vak homályba mélyedek

temetkező helyet keresve,

temetni álmot, életet.

Hajlonganak a néma, tar fák,

nő az avar és a homály,

mint hogyha vesztemet akarnák,

fönn hűs, ezüst köd szálldogál.

S én csendesen zokogni kezdek,

szorítgatom a fegyverem,

és áldom a nagy, méla estet,

mely rám suhan már nesztelen.

S avart söpör felém az árok,

szorít a csöndes pusztaság,

fölöttem egy nagy varju károg,

s gúnyolva szól: „Jó éjszakát!”