Utca, délelőtt

Háború volt, most kell ölelni,

testet a testtel elkeverni,

hogy majd legyen mit újra ölni

s sem élet, sem halál ne fogyjon.

Mennyi inger és meztelenség!

s gyerekek szaladnak az utcán,

mint kis patkányok, egyre többen,

egyre többen és rongyosabban.

Oly csodálkozva néznek olykor,

mintha kérdenék: Mit akartok

velünk? avagy milyen örökség

vár tőletek reánk e földön?

Bankóinkat ki tépte széjjel?

Házainkat ki zúzta rommá?

Kertünket ki taposta össze?

Jaj, hát szabad volt ezt csinálni?

Hiszen még a föld sincs legyőzve!

Most rázza terhét Tokióban.

S a bamba istenek tömérdek

kezei még tele nyilakkal.

Még a lázak a klinikákon

összeterelt vadként vonítnak

és szabad társaik a házak

erdejében hallják a hívást.

Még a kenyér sincsen elosztva

s a testvérek osztályra várván

éhen gebednek. Még a titkok

vihogva, mint vámpír apácák,

mint veszedelmes szűz hatalmak,

lesnek oldatlan övcsomókkal.

Szorongva és fénytelen ülnek

fő szobrok és ércek a kőben;

dalok bújnak a levegőben

s a messze égben csillagok:

hány csillag, amit sohse láttunk!

Szemeitek csillagot kérnek,

s legjobb volna, mint rossz adósnak,

elbújni már a Végzet-asszony

fekete szoknyái mögé;

de jaj, még ostoroz az élet,

melynek szolgája a halál is,

gyujtanak a sugaras utcák,

bokák és mellek, és tavasz van...