Utca, estefelé

Már esteledik; a tereket autók

nyilalva szeldesik lánggal a tejszerű

szürkeségben; egy bérkocsis hajókáz,

ostorát nyujtva mint árbocot; tűz-sebek

gyúlnak mint búvárlámpák a víz alatt;

kis nők surrannak, tarka halacskák, sietős

lengéssel, mintha nem is lábakon mennének.

Az ilyen esték az emlék estéi! Bágyadt

csilingeléssel mint báránykák vagy késett

villamosok hívják és vonják a régi

esték hosszú uszályát és nyáját. Ki látta

pécsi utcán a Babits Misit, sötétedő

pécsi utcán, a nagy rajztáblával, öt után,

mert énekóra is volt? Szegény kisfiú

legkisebb az osztályban - ment szédülve haza,

fáradtan s izgatottan; nézte a lámpagyujtó

botját, s még fülében az énekóra

foszlányai: »Este van már, késő

este - Pásztortüzek égnek messze « - Óh

dalrongyok, kik mint esteli bogarak búgva és

donogva ütődtök a lélek falaihoz! Mennyi

este és mennyi bogár, a Tibullus latin

pilléitől, melyek bácskai szerelmes

alkonyaimon az óriás rózsakert

illatában kábultak, háborús

esték száz titkos és babonás

dongásáig, mikor kedves életek felé

halál riadt a plakátokról - emlékeztek?

Óh mennyi este és esteli bogár! S már lelkünk

olyan mint régen tisztított ívlámpa az évek

zajos körútján: körüle dróthálóban

ezer döglött dongó és hullott pille szennyes

maradványai ködlenek és gáncsolják a fényt.

Egyszer tűzbe kellene dobni mind!

Levenni a dróthálót és szabadon és tisztán

tárni ki fényünket

az új esték új pillangói elé!