ÚTI EMLÉK.

Elindulánk, bizony már ideje,

Oly fárasztó a búcsu pillanatja;

Mellettem űl egy ifju szép leány,

Nem úri hölgy s nincs véle édes anyja;

A városon parasztleánynak híjják,

Mint engemet faluhelyt úrfinak.

Az ostor pattog és mint menyegzőre

Szilaj-vigan vágtatnak a lovak.

«Szép útunk lesz, - így szólék nyájasan -

Tavaszi est, a nap im lemenőben.»

A lyány nem szól, de úgy sír, úgy zokog,

S el-elfordul szegény, szégyenli tőlem.

Immár a végső ház előtt megyünk el,

A jegenyék bucsúra inganak.

Az ostor pattog és mint menyegzőre

Szilaj-vigan vágtatnak a lovak.

««Oh ifju úr, engem megöl a bú.»

«Ej, ej milyen bohó vagy, szép babácskám!»

««A faluban egy jó legény szeret,

Oh Istenem, ha még egyszer láthatnám!»»

És újra sír és vissza-visszanéz még,

A falunak már tornyát látni csak.

Az ostor pattog és mint menyegzőre

Szilaj-vigan vágtatnak a lovak.

«Ne sírj babám, hisz majdan visszajősz,

S ő várni fog rád, híven emlékezvén.»

««Oh ifju úr!»»... «Oh szép menyasszonyom,

Hogy’ táncolunk a hű pár menyegzőjén.»

Egyet sohajtott, kétszer elpirúla;

Zöld erdőben galambok szállanak.

Az ostor pattog és mint menyegzőre

Szilaj-vigan vágtatnak a lovak.

Vállamra hajtja fáradtan fejét,

Vigasztalom, mintha testvére volnék;

Elszenderűl, hullámzik kebele,

S arcán reményben játszó édes emlék.

A nyugvó nap, mint búcsuzó szerelmes

Csókokat hint a völgy viráginak.

Az ostor pattog és mint menyegzőre

Szilaj-vigan vágtatnak a lovak.

Ott virrasztok és úgy irígyelem,

Kiről a lyányka álmodik ölemben.

Hajh hol a sziv, mely érettem dobog?

Itt nem sirattak, ott nem várnak engem.

És kél a hold törődött felhők alján,

Elbúsítnak e méla súgarak.

Az ostor pattog és mint menyegzőre

Szilaj-vigan vágtatnak a lovak.