Útközben

By Gyula Reviczky

Mint valami látomány

Nyári napnak alkonyán,

Útad’ állja hallgatag’

Egy mosolygó nőalak.

Egyszer néz csak rád s megejt;

Egyszer, aztán elfelejt.

Az a percz, mely megleli,

Első, végső, egyszeri!

Kerülöd egy élten át;

Több sugárt nem hint reád

Az a bűvös lányka-szem

Soha, soha, sohasem!

Visz az élet szekere

Tavaszodból kifele.

Kedves arcza mosolyát

Viszi tüskén-bokron át.

Ki-kivillan kék eged,

Piros rózsa rád nevet.

Néha ég s föld összefoly;

De te meg nem állsz sehol.