Ütközet

Mint csöndes, szürke ágyúk a lomha béke évén

Némán, mélán megülnek a félszerek homályán,

Zápor paskolja hátuk, állnak álmodva, árván.

Így élnek lelkek, tűrve a bánat renyhe csendjét,

Gubbasztva és alélva a lomha úti porban,

Közönytől és a gondtól kopottan és tiportan.

Míg egyszer jő a nagy nap, a vész, a harc, a végzet,

És elfojtott keservük tűzmagja lánggal égve

Süvölt sorsként, halálként és száll pokolba, égbe.