Utóhang

Az én tragédiám rövid volt,

szenvedtem, álmodtam sokat;

hová tekinték, tárt karokkal,

márványhideg kebel fogadt.

Egy gúnymosoly lecsillapítá

lázongó érzeményimet,

és most szivem, mint befagyott tó,

hullámtalan, nyugodt, hideg...

Te, aki folyton lázban égtél,

s körülvett taps, parfüm, kacaj,

halvány, fehér, hideg leányzó -

tudod-e, mi a jaj?

Te, akit oly dőrén magasztal

a tettető, mázos-szavú,

érzed, mi sok szív vérzik érted -

tudod-e, mi a bú?

Te, ki sosem voltál magadban,

ha a sötét éj árnya jön,

vonaglasz-e a hószín ágyon -

tudod-e, mi a könny?