UTOLSÓ VERSEIM.

Szerettelek... most is hiven fogadlak,

Halvány képeddel, csendes, tiszta ősz!

Bús kéje van érzésnek, gondolatnak,

Amely szivemben kisér s megelőz.

Ez érzés tán még bölcsőmben fakadt:

»Ősszel születtem, hervadt lomb alatt!«

Alig volt még az ég ködös, borongós,

Még sok virág fény- s harmatért epedt:

Már, mint a titkos ihletet kapott jós,

Ugy érezém szorongni keblemet;

Csudás vegyűlet: bánat és öröm

Fogott el mindig, oh ősz, jöttödön!

S mint látja a beteg képén a hű szem

A lassan terjedő halványodást:

Felösmerém mezőn s lombfedte bércen

A még alig tetsző baljós vonást,

Mely a dal-, fény-, s mosolygó képletekből

Csendet, homályt s bús hervadást jövendöl.

Aztán, hogy már hullt a fa lombja sárgán,

A himzet, - mit tündérek keze szőtt, -

Színvesztve állt; s a nap, nyájas sugárán,

Még búsabbnak tárt fel völgyet, mezőt,

Midőn nem hallám a madár dalát

S minden álomba tért, halálra vált;

Völgyben, halmon, midőn mélán bolyongék

S leültem a lombejtő fák alá,

- A holtaknál csak a patakcsa folyt még,

A sirató tisztét elvállalá -

Abból, mit a tavasz, nyár szül s felápol,

Romnál egyéb nem volt közel, se távol.

Énekkel ajkamon, lanttal kezemben

Virasztám a haló természetet;

Kedvesimnek a virágtól üzentem,

Mely a kimúlás keblén reszketett, -

Mosolygva sírtam, - kéj s bú meghatott -

»Életre kél egykor, ki most halott!«

A szellőben, mely a bús tájon fújt át

- Sok hervadt lomb- és szirmot tova vitt -

Tolmácsolám az elválók bucsúját,

Közöltem a haldoklók csókjait.

Ősz! most végűl is rólad szólva még:

Én hű lovagod, dalnokod valék!

Légy hát te is jó, légy hálás irántam,

Ki már vagyok hervadt, hulló haraszt;

Jöttödre tán nem is hiába vártam,

Mely életem fájáról leszakaszt.

Az én időm is talán letelik,

Hisz haldoklásom tartott évekig!

Égő szemem behúnyom mindörökre,

És elenyészik érzés, gondolat,

Midőn a sír nyugalmas, néma gödre

Feledésre s álomra béfogad.

Oh ősz, én oly keményen hányatom!...

Elaltatsz-é kész, puha ágyadon?!

Itt hagyni bírom a roppant világot,

Természetet s csudái halmazát,

- Lelkem nehány barátja légyen áldott! -

S mindazt, miért imám az égbe szállt;

Csak egy, mit bús lelkem kínnal visel:

Elhagyni Őt is, ah még Őt is el!!

Ablakomban a borostyán

A meleg s az élet fogytán

Búsan hervad, csüggedez;

Szegény, sárga-zöld levélke,

Félig halva, félig élve

Hajol bús testvérihez.

A nagy éj jön nem sokára...

Téli napszállat sugára

Ömlik át az üvegen:

S reszket fényesen, vidámon

A virágtalan virágon,

Mely lenn fonnyad, s üde fenn.

Léteért küzd a folyondár...

Hol tavasszal fúvalom jár,

S a derült menny tündököl:

Folyásával arra fordúl,

Vágyván a szűk hézagon túl

A magasba jutni föl.

Esti súgár, szép, enyelgő...

- Éled szegény csalódott tő,

Hogy csókjával illeti -

Izzó szikrát ontva néha,

Majd elsápad és helyét a

Gyors homálynak engedi.

Kórágyamban fekve némán

Merengek az est játékán,

Mely lefoly repkényemen;

S magamat úgy nézve, mint ezt,

Bús a kép, mit rám is illeszt

A borongó képzelem.

Pályánk nem tart már sokáig,

A nap gyorsan éjre válik,

A nyár téllé zordonúlt...

Mig futottunk s fennre törtünk,

Minmagunknak nem növeltünk,

Csak halotti koszorút!

Haraszt, kóró ki nem zöldűl...

Szomju föld a tört cserépbűl

Új erőt nem önt belé...

Mit keresnél... mért mulatnál

Oh én-lelkem e romoknál?

- Fölfelé... csak fölfelé!!

Gyakran sirod hantját, virágit

Öntözve, kedves kis fiam!

Vagy ülve bús szivvel fölötte,

Az est késő óráiban:

Elgondolám, mint játszadoztál

Egykor zajongva térdemen,

Elgondolám: mily rosz magadnak

A bús üregben odalenn.

Várj!... nem soká ketten leszünk ott,

Sirod választom nyughelyűl;

De ah, akkor szegény anyácskád

Hogy marad itt fenn egyedűl?!