Utolsó dal, Ginához

Ha eljövend a búcsu-óra,

Ha majd e szív végsőt dobog,

A percben, mely létem kioltja,

Majd akkor is rád gondolok.

És jól tudom, előre látom,

Mi bú, öröm van itt ezen

S az ismeretlen túlvilágon:

Egyszerre mind átérezem.

Eszembe jut majd minden átok,

Mind, ami történt s ami nem;

Mely felgyujtotta a világot,

Mást üdvözítvén az “igen”.

Mit lelkem eddig félve sejtett,

Előttem áll a nagy titok,

Hogy csak az halt meg, ami nem lett,

S az él örökké, ami volt.

És nem tudom, mi fáj majd jobban:

Mi itt örökre elveszett,

Vagy ami él a multban, s onnan

Kivenni többé nem lehet?

A gondolat, hogy e mindenség

Nem lesz se több, se kevesebb,

S isten se törli azt le végkép,

Mi egyszer itten megesett...

Vagy hogy nem halt meg voltakép itt

Csak az a perc, mely elrepült;

A bimbó, mely nekem ki nem nyilt,

A vágy, amely nem teljesült?