Utolsó munkás

A nap leszáll, és szőlőhegyed ormát

Aranyozza az alkony, Istenem.

Munkásaidat látom fenn mozogni,

Apró bogárkák, serény hangya-népek,

Ki kapál, ki vesszőt metsz, ki szüretel.

Munkálkodjatok, míg nappal vagyon:

Mondtad s elküldted mindannyiokat.

Mentek. Ki hajnalban, ki délelőtt, ki délben.

Verejtékük hullt zord szőlőhegyedre,

És felszállt áldozati páraként

S virágillat lett: édes öntudat

És boldog, tiszta lelkiismeret.

Hogy sürögnek ott fenn a húnyó napban,

Aranyként csillan szürke hangya-testük,

Már készülődnek lassanként haza, -

Egy óra még, és itt van a sötét.

Sötét, sötét: hogy száll a szörnyű szó,

Éjszaka: hogy suhognak szárnyaid,

Mily félelmes vagy, mily irtózatos,

Még annak is, ki dolgozott napestig,

Hát még annak, kit elhagyott a hajnal,

És elhagyott a délelőtt s a dél

S kit a hanyatló nap is így talál:

Hivalkodva és haszontalanul.

Álltam valami messze piacon,

És tarka rongyként ráztam lelkemet,

Így tűnt a hajnal, így futott a dél,

És így jött rám a késő alkonyat.

Utolsó munkás és utolsó óra -

Most itt állok a szőlőhegy tövén,

Napszámodba szegődnék, Istenem.

Egy óra még, és itt van a sötét.

Ezt az utolsó órát add nekem.