Utolsó versek

Ki vagy te? Gyakran felsikoltok,

hogy lángra gyullaszt tűzöled,

s érzem, nem voltam sohse boldog

s mi hozzád fűz, csak gyűlölet.

Sötét szépségeddel kegyetlen

szétűzted édes álmomat,

s nem bánod azt, hogy otthon engem

egy árva, szent asszony sirat.

Ki vagy fiúrabló lidérc te,

ki mint egy lázas látomány

jelensz meg fényesen, igézve,

a lámpafényes, bús szobán?

Ki vagy, ki sohse fogysz ki csókból,

kin nem fog átok, néma vád,

te, akit minden férfi csókol

s átkoznak a félő anyák?

Halott asszony az én szerelmem,

aki nem érez és nem él,

s meredt, fehér, szederjes arcán

lebeg a hosszú szemfedél.

Magas, sötétlő sírban alszik,

s azt sem tudom, hogy merre, hol,

éjjente, érzem, sírja terhét

feldobja és hűs könnye foly.

Ekkor kitárja gyenge karját,

vár, hí, mint a szerelmesek,

de akkor lesz menyasszonyom csak,

ha majd én is halott leszek.

Nyomomban a fekete asszony,

a vérivó, halvány, szelíd,

ki szép szavával ront meg itt

és csókkal öl meg játszi harcon...

Nyomomban a fekete asszony

s ha szenvedek bús éjjelen

néz, nem könnyez mégsem velem

s letépi párnám, hogyha alszom...

Nyomomban a fekete asszony

és vándorútamon követ,

hol elhagy a sivár tömeg

s véresre marja lázas arcom...

Sirasd meg árva, ifju életem!

Nézd, elfogyott mind a rakétám,

egykor enyém volt a nagy végtelen

s most porba roskadok le némán.

Sirasd szegény, ifjú barátodat,

hogy ráütött a szörnyü démon,

eltört a tollam, lángom is lohad,

te vagy dicsőségem s a célom.

Dacos fejem lehull, a szív

örvénye von vadul ragadva.

Megfojtanak parázsló csókjaid

és eltemetsz sötét hajadba.

A végtelen nagy éjszakába mégysz,

midőn a lámpák fényük gyéren adják,

te ellesed az alvók gondolatját,

mitől nehéz lesz a szív és az ész;

bolygasz magadba, társaid az árnyak

s reggelre arcod krétaszinü, sápadt,

örvénybe ránt le a sok bús titok,

mi mákonyával már elbóditott;

setét sikátoron befutsz a ködbe,

hol legnagyobb a fojtó némaság,

s kitárva gyenge karjaid, hörögve

átöleled a téli éjszakát.

Még mostan is szeretlek,

de úgy, mint egy halottat.

Kihamvadt gyenge lelked

álomba néha von csak.

És hidd, te is szeretsz még

én egykori szerelmem,

s meggyújtod régi emlék

sírmécsit a szivedben.

Nézünk egymásra még mi,

de ajkaink dadognak...

Mit is lehet beszélni

két ily hideg halottnak?

A szél a drótot tépte, rázta,

pelyhek szitáltak a homályban,

halk és fehér volt ama éjfél,

hogy tőle szívszorongva váltam.

Mozgó, sötét mélységek öble

nyelt el, amint tovább haladtam

s ő nézte halvány lámpafénynél,

mint tűntem el a hóviharban.