UTOLSZOR A LYRÁN

Egyszer varázslóasszony képébe jött, "Véletlen" volt a neve.

- "Bízd rám, ideigézem! Itt terem ablakon, kéményen át is.

És azt hiszi majd, hogy a szíve hozta. »Téged kereslek hajnal óta« - szól.

De ha alkonyatkor jön is, ha egy órára... mégis csak a halálod előtt.

Majd felöltöztet, mint rég, vágya szép köntöseibe, hogy ragyogj.

Majd szűzzé csudál és ifjúvá dicsér megint szerelme. -

Önts olajat a tűzre, asszony, és világíts a küszöböd elé,

Mert bocsánaton és alkuváson még eladók gyönyörű percek!"

De ülve maradtam én és rajzoltam ujjammal a porba.

- "Már készülődik az alkony, kevés az idő, későre jár." -

Egyszer mondtam: "Várj, szerelmem, amíg orgona nyílik, jön a nyár!"

De akkor is messze járt tőlem már a bimbós csudálkozás.

Kislány-rokolyáim friss, kartonos illata elillant régen

És két mámortalan szememre hiába borult két dús, lila fürt...

Mindegy! Fejem körül már ősz hajak lágy glóriája ezüstöz;

Itt ülök s elzümmögöm "utolszor a lyrán" még magányom hegyibeszédét.

"Boldog bizony, ki már özvegyre vetkőzte, szűzzé sírta szívét,

S ágytól-asztaltól az élettel elváltan még élni tud,

Ki már képeskönyvet rajzolt e tarka világról kicsinyült s torz alakokkal

S alapozza, ha a bánat is (utolsó szép társa) már elhagyni készül.

Ki - bár későn-érve s fukarul adta a csókjai fanyar gyümölcsét

És nem állt kezéhez a lyra, - de menni idejébe tudott.

Ki leszerelvén - megértette és feloldozta sorsát és magát,

És egyedül, egyedül mehet a halála elébe.