UTOLSZOR MÉG PÁRISBA

Páris, nyugtató nyugtalanság,

Boldogitóbb a szerelemnél,

Köszönöm, hogy mégis üzentél:

Készül a megvénült nomád

Megülni búcsuzó torát

S uccáidon utolszor járjon.

Páris: nyakamban könnyű járom,

Meleg szivem mindenható,

Öklöm kemény, szemem csillog

S már fűtve a merész hajó

Új-új vizekre szállni-készen.

Páris, jaj, be nagyon emlékszem:

Könnyű kocsi, sima uton,

Csengős, trappoló lovacskával

És én szememet lehunyom

És mintha vinne könnyű szánka

Téli, nagyszerű pusztaságba

S erdődben járok, estelen

S a szép igézet jár velem

S szaladok vissza a karodba.

Soha forróbba, soha jobba

S azóta nem is élek én

S mint elárvult szegény legény

Bús erdők s vén hegyek közt bolygok.

De most átkom alól föloldott

Szerelmed s íme, megifjodtam:

Csupasz, bús erdők, vén hegyek,

Kikhez várostól menekültem,

Kacagjatok ki: elmegyek

A városoknak Városába.

Mosolyogj a régi nomádra,

Páris, hívj, sürgess, csalogass,

Emlékeztess az esküimre,

Melyeket szerelmes-hevülten

Tettem csillagos éjszakádon.

Utólszor még s csöndben megáldom,

Hogy vagy és hogy nekem is voltál

S aztán vissza, szivem, vén oltár,

Őrizvén örök-ifjuságot

Rajta megvidámult kereszttel.

(Ujjhh, hátha Páris nem ereszt el.)