Útra készen

Akárhogy küzdök ellened,

Ha már felém nyul csontkezed,

Nem fogni meg: nem rajtam áll,

Ura az életnek: halál.

Miből levék: nem kérdezém.

Mivé leszek: mit kérdeném!

Sem azt, sem ezt nem tudhatom;

Te fejtsd meg, síri nyúgalom!

Menjünk tehát! Készen vagyok,

Karodba kéjjel lankadok.

Kit immár semmi sem hevit

Mért nyujtsa koldus éveit!...

Óh, jaj! kegyetlen végzetünk,

Hogy e világra születünk!

Óh, vígaszunk, óh, balzsamunk,

Hogy végre mégis meghalunk!

Utam’ nem jelzi semmi tett;

Se hasznos munka, sem utód,

Család helyett papír-szivet

Hagyok itt: verset, egy csomót.

Epedve boldogság után,

Csak enmagam’ szemlélgetém.

Egy hang kisért, egy arcz csupán,

Egy lélek árnya: az enyém.

Világot kérő vágyaim’

Lekötve tarták ónsulyok...

Az élet nagy kontárja, im,

Meghalni mégis jól tudok.

Mikor a természet szüz-hamvas arcza

Sugártól, fénytől reszketett:

Én sütkérezni jártam csak a napra,

Mint béna, szélütött beteg.

Nincs semmi, a mitől bucsuzni fájna,

De soktól válni üdv nekem.

Homokos ösvényen jártam; virága

Egy volt csupán: a gyötrelem.

S tudom, nem szépítné meg arczulatját

Sohasem e fakó vidék.

Óh, hát nem jobb-e inni Léthe habját,

Mint könnyek keserű vizét!...

Feltárul immár födeled, koporsó;

Hallom, mint hull a föld reád;

S a szél átkozza idegen sirokról

Hozzám a rózsák illatát.