Üzenek Néked

Nem küldök bársonyt, aranyat és gyöngyöt,

nem küldök fényes, gyémánttüzű éket,

csak egyszerűen, igazán

üzenek Néked.

Hogy mit üzenek? Nem tudom.

Kinek üzenek? Nem tudom:

“Néked” – ha mondom, ennyi is elég,

Te, énkívülem Bárki – Valaki,

s aki üzenek “én” vagyok.

Egyedül voltam

én mindig senki, mindig semmi voltam,

kikapcsolva az örök-nagy egészből,

ős bizonytalan Nirvánába holtan,

önmagamért szörnyű-felelős.

Ma, Semmiből-lett, nagyhatalmú hős,

a lét-zajgásba beleolvadok

és elhiszem, hogy felesbe oszlottak

a holnapi napok

és kereslek, Te messze Valaki.

Benépesül a búsmagányú börtön,

kettőbe pattan a titok, az árnyék,

teher, panasz és sajgó öntudat

mikor lelkemet követségbe küldöm:

menjen, hogy legyen, olvadjon és lásson!

Félős, örvendő tapogatózásom

zendítse dalra a nagy Mindenséget

és ujjongjon ma az egész világ,

mert én meglelve boldog magamat

– üzenek Néked.