V. FERDINAND KIRÁLYHOZ

A megdicsőült hajdan erősei,

Csaták s jeles tett voltanak énekem:

Hallgatva néztem a jelenkor

Bábmüveit, fogadásom állván

Nem szólni semmit gyáva fiak felől.

És hallgatásom szent vala és igaz;

Meg nem nevezve éltek a hon

Korcsai, bár ragyogók, előttem.

De oldva van már esküm az ég előtt.

Téged, hatalmast százezerek fölött,

Fejdelme a küzdő magyarnak,

Téged örömrebegő szavakkal

És hálabuzgón minden ajak köszönt. -

Mely isten által súgta meg a haza

Szüksége titkát, hogy Te abban

Gyámola és emelője lennél?

Mely vígaságnak ünnepe ez nekünk?

Mily boldogabb kor éve következik?

Midőn Te lépsz föl és legelső

Tettedet is kegyadás jelenti.

Te a magában puszta, kopár aranyt

Termő ugarrá tetted: az elhagyott

Inség kiált föl díszneveddel

S hálakönyűt mutogat szemében.

S hová jutánk már, mily alacson fokig?

Még a vad is hű ős faja hangihoz:

Mi megtagadtuk önmagunkat,

Megtagadánk, haza nyelve, téged,

Azon hatalmast mellyel az ősz Ügek

S a népvezérlő Álmos uralkodott;

A hétmagyarnak hős beszéde

Számkivetett vala ajkainkrol;

S éltünk bitang nép, a magas ég alatt

Már nem hasonlók senkihez: elfolya

A téttevő kor s milliókra

Lelki halál vala eljövendő.

Már láttuk a bús, nemzetölő veszélyt

Setét özönként jőni fejünk fölé,

Hallók ijesztő harsogással

Zúgni: „magyar! te ki vagy törőlve.”

De hála nektek, nagyra szülött fiak,

S példák után nagy példaadó, Neked!

Te fölsegélted a kiáltó

Árva szavát, s hogy örökre zengő

S tanú lehessen nemzeti fény felől,

Te kincset adtál s bátorodást neki:

Te vitted a bús némaságbol,

Messzeható riadásra hangját. -

Ne véld, hogy ilyet elfeled a magyar,

Hogy háladatlan szíve bezárkozik:

E nemzet az, mely ősanyádért

Ingyen adá csatavészre lelkét,

E nemzet az, mely terhes adó gyanánt

Pótolhatatlan vért fizet és halált;

E nép ajánlja honja sorsát,

S kéri, ne légy idegen neméhez.