Vadak a fa körül

Amint találkoztunk,

rögtön kezet fogtunk,

az őrültek közül

bujdosva szaladtunk,

bujtunk, kukucsáltunk,

kunyhót építettünk;

bábeli bús felhők

szakadtak felettünk!

És mintha magas fán

volna tanyánk fészek,

úgy ringattak, ráztak

e vad magyar évek.

De mi összebujtunk

cibálva, zavartan:

furcsa íze volt a

csóknak a viharban.

S már csupaszra téptek

a folytonos szelek.

Napjaink úgy hullnak,

mint elfútt levelek,

s mire szebb idő lesz,

a fa alatt les rég

a fakó mord medve,

a makacs öregség.

Várja hogy leszálljunk

szerelem fájáról,

hogy aztán szétszedjen

emésztő szájával.

Gond, bajok, az egész

hiéna-sereg, mely

a távozó élet

sarkaiban lebzsel,

körülállja fánkat,

s néha összenézünk:

lehet-e még innen

lejutni valaha nékünk?

Óh Szerelem, segíts,

erősítsed szárnyunk,

mert csak a vak égbe

van ut innen már szállnunk,

egyenest az égbe,

a jeltelen éjbe,

vagy annál is tovább,

valami Isten elébe.