VADRÓZSA.

Szeress... szerelmed hű legyen,

És tiszta, mint a réteken

Csillogva lejtő csergeteg;

Hűtlen kebelre köny pereg.

A büszke rózsa ajkirúl

Tüzes szerelmi csók pirúl:

A csapodárnak kebele,

Szerelmi vággyal van tele.

A liljom érte sápadoz,

Ajkára csókot lepke hoz;

Hozzá, szegény folyóka fel,

Lábát ölelve esdekel.

A szegfűt, mályvát, rozmarint

Szerette, s elhagyá megint.

S ujabb szerelmi élvezet

Miatt kaland után eped.

S éjfélt midőn az óra üt,

S halotti csend lesz mindenütt:

A kertből titkon kiszökik,

Futván a habzó rétekig.

Ott hízelegve meg-megáll

A rét gyöngéd viráginál,

Csábítva szól, keccsel felel,

Midőn szerelmet esdekel:

Tavasz mosolya, kék iboly!

- Ajkának méz beszéde foly, -

Édes virágom, jer velem,

Légy holtomig szerelmesem!

A kertben a zápor el nem önt,

Csak ajkam hint rád csóközönt,

S mely sugár- s széltől védni fog,

Föléd lombos sátort vonok!

Az ibolyácska elmene,

Gyönyörben uszva kék szeme:

Rózsájához közel, helyet

Fogván, a kert lakója lett.

De ki keblét, érzelmivel,

Könnyelműen rabolta el:

A rózsa hűtelen leve...

Könyekben úszva kék szeme:

Az ibolyácska hervada,

Míg meg nem ölte bánata.

A könnyelmű virág pedig

Ujabb kaland után esik.

És szól, kit szenvedélye hoz,

A tónak sásas partihoz:

Ah, karcsu sárga liliom,

Szeretlek... légy menyasszonyom!

Jer e mocsárból oda, hol

Édes harmatcsermelyt iszol!

A tágas kertben, mindenek

Irígyeim hadd légyenek,

Ki látna meg? ébren ki van

Az éj késő óráiban?

Jer, jer... kiért régen eped:

Te boldogítsad szívemet!

S elment a sárga liliom,

De hervad már harmad-napon:

Forró a föld, a lég rekedt,

S kinzó szomjúságban eped...

A rózsa csókja, könyei

Birnák a kínt enyhíteni:

De az már más virágra néz...

S a sárga liljom elenyész.

A harmadik nap éjjelén,

A távol fekvő bércre mén

S járván a gyöngyvirág körűl:

Kalandjának hiún örűl.

‘Bércek szép hölgye, gyöngyvirág!

Meghalok, büszke rózsaág

Előtted...! ah mert kellemed

Lábadhoz igéz engemet!’

»Szép szó ömöl szép ajkadon,

De tüskéid vérzők nagyon!

Csábítasz s ölsz, - ne jőj idébb!

Én nem leendek a tiéd!«

‘Bájos virág! ne érts balul:

Eljegyezlek menyasszonyul...!’

»Késő! szentgyörgynap éjjelén

Kikircs mátkája lettem én!«

‘Hadd és feledd kikircsedet,

E vad kietlen bérc felett...!’

»Ah, e vad bérc édes hazám,

Sirom, ha elvirágozám...!«

‘Királynő kertem-, szívemen!

Jer... jer... ne nézz oly hidegen...!’

De szókat hasztalan keres:

- Kalandor, elkésel... siess;!!

És visszatér a rózsafa,

A perc kevés, a kert tova...!

Siet, siet, de hasztalan:

Az óra elsuhanva van.

S midőn a puszta útfelen

Egy árokpart felett megyen:

Kakasszó hangzik...! s ő legott

Csipkebokorrá változott.

A csipkerózsa szintelen,

Telj nélkül elhull hirtelen;

Tüskéje szúró, s ágain:

Vérszin gyümölcsben függ a kin.

Árok, garád lakója lőn,

Tengődve él parlag mezőn;

S az illat a bokor felett:

Szebb mult felől emlékezet!