Vájd ki

És ha megbotránkoztat a te jobbszemed,

Vájd ki azt, és vesd el magadtól. -

Olvasom százszor is, míg rossz szemem

Most minden dérvirágos reggelen

Az Evangéliumra ráhajol.

Vájd ki azt és vesd el magadtól...

Uram, ezek a kőkemény igék

Kegyetlen kéjjel telítenek engem,

S Te tudod, mily keserű elszántsággal

Állok néha a szemeimmel szemben,

Te tudod, hogy görbülnek ujjaim

Ragadozó és vájó mozdulatra,

Hogy macska-körömként, tigris-körömként

Körmöm a kínt szememből kikaparja.

S a kínnal együtt a szemem világát.

Semhogy így lássak, ne is lássak inkább!

Mert botránkoztat az én félszemem,

És ha behúnyom, folytatja a másik,

És nem láthatok semmit sem olyannak,

Amilyen volt, s mire lelkem vágyik.

Zavaros, szürke és ködös tavak

Az én szemeim s uszkál nyugtalan.

Homályos tükrükön ezer szemét,

Én utálom a szememet, Uram!

Utálom, igen, s vadul gyűlölöm,

És szégyellem is a szemeimet,

Mosatlan, párás börtön-ablakok,

S lemosni őket sohasem lehet!

És ha megbotránkoztat a te jobbszemed:

Vájd ki azt és vesd el magadtól -:

Olvasom, míg átokverte szemem

Az Evangéliumra ráhajol.

Jaj, botránkoztat engem mind a kettő.

És mind a kettő balga és balog

És színre vak és szépségre vak immár

S számára csillag hasztalan ragyog.

Hogy nézzek én végtelen éjjeken

Rámtekintő édes csillagszemekbe,

Hogy nézzek, könyörülő Istenem,

Ha ilyen tisztátalan a szemem??!

Vájd ki azt és vesd el magadtól -:

Uram, én egyszer csak nekik-esek,

És vájok, tépek, irtok, kaparok,

Míg nem hagyok, csak véres gödröket!

És akkor talán mögöttük kigyúl,

Kigyúl a tátongó oduk mögött

Minden jóság, szépség és tisztaság,

Mi látó szemem elől megszökött.

Ragyog a harmat és ragyog a dér is

És szűzi hamva lesz mindennek újra,

Mert az én gonosz szemeim mögött

Lappangott minden drága szín megbújva.

S akkor öltözöm tavasz bíborába,

Tél fehérébe és ősz aranyába,

Felöltözöm a gyönyörű világba

S felöltözöm mély, túlvilági kékbe.

Világtalanul, véres szemgödrökkel,

Uram, úgy megyek be az üdvösségbe.