Vajda János szelleméhez

Testből a lélek válni készül, Mint kard, kiröppen hüvelyéből Vajda János: Hosszú éjjel

Én nagy rokonom, ó zokon ne vedd,

Ha Rád vetem ma borús szememet

A hullámok a nagy hajóhoz tolnak,

Futok feléd ma, én magános csolnak.

Költő voltál, de ah, hideg e szó,

Takarni annyi kínt, tövist, sebet,

Elfedezni a megmérgezett forrást,

Ahonnan mégis áldott dal eredt

Magadnak pillanatnyi vigaszul,

Mint mikor egy parányi fénysugár

A feneketlen sötétségbe hull.

Költő voltál, de mily szelíd e szó,

Mint zengése halk Ave-Máriának; -

Ahol Te jártál, feketék a tájak

S a völgyet gomolygó köd fekszi meg.

Költő voltál, de átkozott kezek

A mosolyodat is torzzá facsarták.

Költő voltál, és én is az vagyok,

A mi sorsunkon egy átok ragyog,

Te nagy hajó bár, én csak pici csolnak:

A habok egy örvény felé sodornak.

A szót, mely másnak oly csengőn, símán jő,

Mi törjük, mint a búzát a malomkő.

Más kifele csatáz, de jaj, nekünk

Magunkba szúr égő tekintetünk.

Mást megvigasztal pénz, asszony: talált kincs,

Nekünk az fáj, amire orvosság nincs.

Néz melegen más lepkére, virágra,

Mi ketten tudjuk, hogy minden hiába.

Nekünk az élet ketrec, fülledt, fojtó,

Benn hitek, csókok, nyugodt álmodások:

Mi tépjük véres ököllel a rácsot.

Mi érezzük: ez így mindvégig tart,

Míg „hüvelyéből kiröppen a kard”!

Én nagy rokonom, oh zokon ne vedd,

Ha Rád vetem ma borús szememet,

Volt sok testvérnek szép szava is hozzám,

De a szívem fölé csak Te hajoltál.

A költészet nagy erdejébe jártam,

S a napsugaras széltől messze, benn,

Egy sötét úton én Hozzád találtam.