VAJDA PÉTER HALÁLÁRA

Oh természet, midőn alunni mentél,

Alunni a múlt ősznek végivel:

Elbúcsuzál-e kedves gyermekedtől,

Elbúcsuzál-e leghivebb fiadtól,

Őtőle?... és ha elbucsúztatok:

Gondoltad-e, hogy végbucsútok ez? -

Alszod, természet, téli álmadat...

Alszol... vajon megálmodád-e már,

Megálmodád-e azt a bánatot,

Mely ébredésed reggelén megüt?

Föl fogsz ébredni, fölkelt a tavasz,

S a csalogány mond legszebb éneket

Föltámadásod hangos ünnepén;

Pedig volt egykor, aki érkezésed

A csalogánynál szebben üdvezelte.

Te széttekintesz, s kérdeni fogod:

Hol van legelső dalnokom? hol ő?...

Egy sírhalom lesz rá a felelet.

Oh, természet, viseld gondját e sírnak,

Melynek lakója leghivebb fiad,

Viseld gondját... ültesd áldás gyanánt

Virágaid legszebbjeit reá;

Ugysincs e honnak, nincs hálás keze,

Hogy megtegye, ha elmulasztanád.

Oh e hazában olyan sok jeles

Sírján ingatja vándor fuvalom

A feledésnek tüskebokrait! -

Vagy modd, hazám, hogy multad illeti,

Csak multadat s nem a jelent, e vád;

Mondd, hogy szivedben lesz egy kis helye

Maradni-méltó emlékezetének.

Vagy nem méltó-e rá, hogy a haza

Szivében hordja annak emlékét,

Ki a hazát szivében hordozá?...

Emlékezést, emlékezést neki!

S ha sírhalmához mentek: ejtsetek

Reá egy könnyet, mert megérdemel

Egy könnyet az, ki annyit szárított föl

Meleg lelkének hő sugárival! - -

És míg ti benne dalnokot sirattok:

Az én könyűim hadd omoljanak

A függetlenség bajnok férfiáért,

Ki e hajlongó, görnyedő időkben

Meg nem tanúla térdet hajtani,

Ki sokkal inkább hajtá le fejét a

Szabad szegénység kőszikláira,

Semmint a függés bársony pamlagára. - -

Sirassa benned, elhunyt férfiú,

A természet leghívebb gyermekét,

Sirassa benned dalnokát a hon...

Legkeserűbb az én könyűm, ki benned

A függetlenség hősét siratom!