Valaha voltam...

Valaha voltam riadó kiáltás.

Nem én szóltam, és nem én kiáltottam:

Az ember s a magyar

Jajgatott bennem és kiáltozott,

Rázta, mint Sámson, a templom-oszlopot,

A szelíd csillagokat riasztgatta:

Mit tündökölnek olyan bölcsen ott fenn,

Mikor mi itt lenn könny és vér vagyunk?!

Valaha voltam tragikus kiáltás.

S lettem síró, beteg légyzümmögés,

Vak vergődés egy őszi ablakon,

Élni nem tudás, halni nem merés,

Panasz, mit meg nem érthet senki sem,

Jajszó, mely teljesen testvértelen,

Kín, amely kicsinyes a csillagoknak,

És furcsa szánalommal mosolyognak

Rajta a küzdő, élő emberek.

Ki tragédiák harsonája voltam,

Lettem beteg őszi légyzümmögés.

Akarok lenni még egyszer kiáltás...

Ó, Doktorom, gyógyíts meg engemet, -

De ne gyógyíts meg engemet magamnak.

Mert annak jaj csak, ki magának él,

És annak jaj csak, ki magának szenved,

És annak jaj csak, ki meghal - magának.

Gyógyíts meg engem a beteg világnak.

Hadd éljek ismét testvér-közösségben,

Hadd legyek ismét ember és magyar.

Hadd jajduljak velük, ha jajgatok,

Értük rázzam a templom-oszlopot,

A csillagokat értük riasztgassam:

Mit tündökölnek olyan bölcsen ott fenn,

Mikor mi itt lenn könny és vér vagyunk?!

Beteg őszi légyzümmögés helyett

Legyek még egyszer riadó kiáltás...