VALAHÁNY TÖRÖK BEJT, KIT MAGYAR NYELVRE FORDÍTOTTAK

Ez széles világon mennyi virág vagyon,

mindaz sem ér egy rózsát,

Az oly vendégség is, kiben egy kegyes sincs,

mindaz sem ér egy bapkát,

Én is minden szűznél, ki ez világon él,

feljebb tartom Juliát.

Ti, kik szegénséget én szememre vettek,

én hiszem, azt tudjátok,

Hogy a vidám szemű s vékony szemöldökű

kegyes rabja nem vagyok;

S hogy ember sem vagyok, s lelkem is egy szál sincs,

talám azt alítjátok?

Ismét felvetette szemöldök íjébe

szép szemének idegét,

Kiből tüzes nyilat szívemre ő bocsát,

lővén, mint feltett jegyét;

De bár vesszen fejem, tudom, szeret éngem,

szinte mint én személyét.

Tebenned, Julia, mind világ csudája

épen megtetszik: szépség,

Ékesség, édesség, eszesség, szelédség,

udvari gyönyörűség;

De hogy búmban így hágysz, s csak még ingyen sem szánsz,

az-é a jó emberség?

Ha nagy haragjában megöl is Julia,

mégsem mondom gyilkosnak,

Azért mert csak őtet, senki nem egyebet

vallok én asszonyomnak,

Mint örökös úr bír lelkemmel, ha rá sír,

hogy véget nem vet búmnak.

Egykor szép Juliát látván, hogy ő magát

szép tükörébe nézné,

Kérdém: E világra ily szépséget másra

Isten vallyon adott-é?

Mosolga s felele: Ily szép ki lehetne

- mond -, megbolondultál-é?

Mikoron kirepül lélek beteg testbűl,

soha senki nem látta;

De az én szerelmem, ki olyan, mint lelkem,

hogy fejemet elhadta,

Most szemem jól látta, de vélni sem tudta,

hogy magát másnak ádta.

Egykor szép Julia magába így szóla

- mond -: Kik éngem szeretnek,

Egyaránt való jót méltó-é, hogy azok

mind fejenként végyenek?

Nem, mert nem igazság, hanem a boldogság

adassék már csak ennek!

Rózsaszínű lelkem, én édes szerelmem,

ne kösd meg világomot,

Szánj éngem, rabodot, ki tűröm kínodot,

nézd, kérlek, nyavalyámot,

Más ölében ne dőlj, hanem inkább megölj,

hogysem úgy többíts búmot!