Válás [2]

Ó, a válás tőled, édes,

nékem elviselhetetlen.

Most is érzem azt a bút, mit

reggel, ahogy útra keltem.

A perron körül setéten,

álmos arcú fickók ültek,

némán néztek a borukra,

s ettek marha- s borjúsültet.

Mások víg arccal, mosolygva

a friss hajnalt üdvözölték,

az utasnép a kupékba

tolta útrakész bőröndjét.

Én még álltam mélabúsan

hosszú nagy szalonkabátba,

a fejem fölött füstölve

haldoklott az éji lámpa.

A pénztárnál a kisasszony

elmerengett, szembe vélem,

bú honolt festékes arcán,

tükröztetve dúlt kedélyem.

„Ó, kisasszony, ó, kisasszony!”...

szóltam és felsóhajtottam,

sőt szerettem volna sírva,

némán ráborulni ottan.

„Ó, kisasszony, ó, kisasszony

bánatomban Ön megértett,

tudja, elhagyom a kedvest,

őt, a szőkét, őt, a szépet.”

És a pénztáros kisasszony

chartreuse-t és cointreau-t öntött,

s megjegyezte, hogy e szesz már

meggyógyított több bús költőt.

S én könnyezve válaszoltam:

„Ó, kisasszony, szörnyű bú nyom,

s ez - Horatiust idézem -

üldöz a hajón s vasúton”.

E találó fordulattal

számlám gyors úton rendezvén,

megható és könnyű pózzal

felhajtottam azt a szeszt én.

Ámde füttyentett a gőzös;

s sírva mentem a vasútra,

én tudtam csak, kit hagyék el...

Meg tán a kisasszony tudta.

És robogva tünt el aztán,

a perron, gépgyár, hegyoldal,

s vágtattunk a sűrű ködben

a fehér bús téli holddal...