VÁLASZ [2]

Azt, amit más őrülten hajszol

Egy hosszú, kínos életen,

A kétség átkos órájában

A sors megadta én nekem.

Nem a nyugalmat. Az én lelkem

Megölné a csend, nyugalom,

Csak egy intést, biztatást vártam,

Ha zokogásba fúl dalom,

Szivemből ömlő, bús dalom.

Áldott a kéz, amely megadta

Ez áldott, édes biztatást,

Áldott a szív, mely némán szenved

S mégis tud vigasztalni mást.

Hát más is érzi azt az átkot,

Melytől zokog minden dalom?

Óh! akkor nem fog porba sujtni

Bús végzetem, a fájdalom,

A dalba ömlő fájdalom...

Azt, amit más őrülten hajszol

Egy hosszú, hosszú életen,

A megértő, biztató hangot

A sors megadta én nekem.

Tudom, hogy múló pillanatra

Enyhült a régi fájdalom,

De azért légy ezerszer áldott

Te, aki átérzed dalom,

Szivemből ömlő, bús dalom.