Válasz egy levélre

Nyájas hangú levélben kérdi tőlem,

Én vagyok-é az, a ki egy időben,

Révén a gyermek- és az ifju-kornak

Ismerte önt. (Husz éve lesz maholnap.)

Én vagyok-é, ki annyi szenvedéllyel

Nem rímbe szedte akkor lábait,

S egy ritmuson hevült egész hevével,

Azon, mely gyors, örvénylő tánczba vitt.

Ön akkor - irja - intézetbe járt még,

Tanulva himzést, zongorát s a kátét.

A tánczleczkéken ott ismerkedénk meg,

Ott lőn, hogy engem párjává tevének.

A nevető Pauline fehér fogával

Volt vis-ŕ-vis-nk, a kedves kis személy.

Nem bájol el már senkit mosolyával;

Korán elhervadt rózsa, rég nem él.

A tánczmester zsinóros attilába’

(Okvetlenül jól emlékszem reája.)

Erényink őre is volt egy személyben.

(Ballépéstől, ha ő nem, hát ki védjen!)

De leczke multán, künn az utczasarkon,

Ha azt hitték, hogy összeillenek,

Találkoztak gavallér és kisasszony...

S ebben mi sem valánk kivételek.

Igy ír ön; óh, de asszonyom csalódik!

Kis tánczosát, a régit, a valódit,

Keresse egy régen letünt világban,

Emléki közt, vagy máshol, csak ne nálam.

Azt kérdi verseimbe’ mért haragszom?

Lám, hogy nem ismer; az a kis legény,

Ki fázva leste önt az utczasarkon,

Önt vagy Paulinet, nem én vagyok, nem én!

Hogy ki vagyok hát?... Minek elbeszélni!

Beteg poéta, langyos kedvü férfi.

Nem az a vágyam többé, hogy szökeljek,

De hogy mint néző üljek és pihenjek.

A kis lovag - husz év előtti párja,

(Idő az útján perczig sem henyél!) -

Elhervadt, mint Pauline, ifjú korába’,

Meghalt, mint ő, a kedves kis személy.