Válasz egy nagyon messziről jött levélre

Tizennyolc esztendőnek távolából

Jött a leveled,

Mint gyermekkorom halk ezüstkacaja,

Úgy cseng a neved:

Jolán...

Az elillanó évek csolnakán

Lelkem mi mindent ringatott azóta,

Mennyi álom és mennyi nóta

Kelt és halt el a parttalan vizen,

Tizennyolc esztendő hiszen

Ugyebár a mi araszos,

Dalos, jajos és panaszos

Életünkben egy örökkévalóság?!

Mint bedőlt tárnából az ottfelejtett mécs,

Most úgy dereng fel

Szelíd-halványan az emlékezés.

A neved,

Mintha idézett volna szellemet:

A rég-voltak körültem tábort járnak,

Gyűlnek, kopognak, lengenek az árnyak,

A mélyből zeng sok régi-régi hang,

Megannyi elsüllyedt harang,

S azt zengi mind,

Amire a Te leveled is int:

Hogy „mindnyájunkon betelik a Sors.”

Tizennyolc ismeretlen éven át

Szó világít-e, gondolat vezet?

Tizennyolc ismeretlen éven át

Foghatunk-e mi ketten kezet?

Tizennyolc ismeretlen éven át

Napfényből, holdsugárból van-e híd?

Azt írod Jolán,

Tizennyolc év után

Meséljek Néked rólunk valamit.

Mesélek hát... Máskép volt hajdanán,

Csendes szóval mikor a mesét nékünk

Novemberi vasárnap délután

Te mondtad: a mi „nagyobbik testvérünk”.

- Mesélem hát, hogy porbaomlott rég

A nagyapámék öreg háza,

De még a Hója-erdőben a szél

A nyögő fákat épúgy rázza,

Mesélem: áll még Dónát, a kőember

A hegytetőn épúgy, mint hajdanán,

De egy sziluett hiányzik alóla:

A bölcs öreg, szegény jó nagyapám.

Most újra zöld a vadszőlős veranda:

Forró nyarakon hűs enyhet adó,

Az asztal is még régi tán, de rajt’

Gyümölcsöt már nem főz be nagyanyó.

Tőlűnk ment el a mult, vagy mi a multtól,

Elváltozott, vagy régi még a Hója?

Én nem tudom. A tornyos villa áll,

De rég üres, de rég nincs már lakója.

Ki lakta hajdan: mind világgá ment,

Sok már csak sírhalom: virágot termő,

Rájok én most gyakorta gondolok

Borongva; már egész kis fejfa-erdő.

Most „át” gyere: - Ez itt a hintahely,

Ez itt a hinta cölöpfája;

A régi még. De ritkán ül bele

Jókedv, amely az égig szállna.

Most nézz föl. Fényes egy kis-ablak,

Némán hajol a zongorára

Egy karcsú lány... Beethoven szenvedélye

Kizúg a holdezüstös tájra.

Ez - „Sárika, a bájos csöppség.”

Tovább meséljem? Meséljek még, megint?

Mondjam, hogy lassan megőszültenek

Munkában, gondban édes szüleink?

És arról, ki e bús sorokat rója, -

Mit tett - hogy élt - hogy számoljak be Néked?

Talán-talán jobb: ne beszéljünk róla.

Így tűnnek-mennek lásd, tovább az évek,

Jolán -

Egy illanó nyár aranycsolnakán -

Meséltem Néked.