VÁLASZ VOJTINA GÁSPÁRNAK.

Édes bátyám Gáspár!

Ugy látom, hogy a rúd nagyon is rám jár;

Szegény fejemre ennyi gúny, mocsok...

Jó, - most tehát én is tollat fogok!

Mert azt csakugyan nem szenvedhetem:

Hogy így bántsd írói becsűletem.

Bátya, azt biz Isten!

Hogy ilyen sarlatán légy, azt mégse hittem;

Mit is beszélsz te derűre-borúra?

Ritmus, mérték, numerus, rím, caesura!

Hát a fűrészt s gyalut mért nem tolod ránk?

Úgy aztán szépeket furnánk-faragnánk!

Olló, kapta, szög, fejsze és motóla,

Vers-íráshoz szükséges mért ne vólna?

Ha ha ha ha...! tisztelt bátyám, hisz annyi

Szerszámmal csizmát is lehetne varrni!

S az assonance...! hát ez miféle állat?

Boldog isten! még mit ki nem találnak!

Minden lépten-nyomon szabály, szabály,

Tőlök ha tetszik, akar megzabálj;

Hisz a költő, mint a madár, szabad,

Hogy bejárja az égi tájakat;

S midőn már-már a fellegekbe szárnyal:

Földre rántják a szabály madzagjával, -

S midőn iramni kezd fellelkesűlten:

Lábán béklyó, a nyaka hegedűben.

De engemet, már tisztelet becsűlet,

Nem kormányoz ez a sok hozzád, tűled!

Mert én átugrándozom szilajon,

E lábaim-gátló korlátokon.

Ha meglep a verscsinálás ragálya:

Bérc, tenger, ég, föld útamat nem állja.

Nem kötnek engem mérték, rím, szavak,

Ugrom, szököm, mikép a kecskebak.

Nem nézek akkor hátrább vagy elébb

Hanem rohanok mint a - vak veréb.

S tudd meg: hogy légió a mi nevünk,

Ki ezen tárgyban igy vélekedünk;

S azzal jó bátya ne bíztasd magad:

Hogy tudós leckéd majd reánk ragad.

Azt ugyan rólad fel sem is teszem,

Hogy szándékod a javítás legyen;

Minthogy beszédid mégis azt mutatják:

Csak vedd elő úgy minden tudományod!

Majd meglátd, hogy minő kedves mulatság

Az, mikoron a borsót falra hányod.

Mert bátya, minket nem ösmersz te még,

Másként a papirt nem fecsérelnéd;

Megfojtott kölykeért a nőoroszlán

A megrémült vadászt nem kapja torkán

Oly iszonyú, oly vérontó dühvel,

Mint aminőt a mi szivünk lövel

A szigorú birálat vesszejére,

Máskép fajunk, mint a birkák vezére,

(Hogy már hozzánk illendő légyen a kép)

Igavonó, ütlegbiró, szelíd nép.

Mondd bár gazembernek, - s a vad zseni:

Még ezt nagylelküen elszívleli;

Vagy üsd pofon, azt is eltűri néha,

Csak azt ne mond neki: hogy rosz poéta!

Várj csak bátya! meghallod híremet,

Pestre megyek én lakni, ha lehet;

Oda megyek fel ifjú óriásnak,

Kiből aztán bolondot nem csinálnak.

Segédszerkesztő, ujdondász leszek,

- A correctorok is nagy emberek! -

S bővitgetvén világösméretem

A molnárutcai szeméteken;

A vámszedők gorombaságain,

A bérkocsisok zsarolásain,

A tejkomponáló kofák között:

Ember legyen majd, ki velem kiköt.

Minő szép is lesz, csillagos egek!

Ha nagyembernek Pestre felmegyek.

Te csak folytasd tudós leckéidet,

De azt ha mondom, bátran elhihedd:

Hogy egy betűt sem tanulok belőlök,

Hanem eztán is csak szabadon költök.

S ingyen adván a szerkesztő uraknak:

Verseimen ezek mind kapva-kapnak;

Igaz, olcsó húsnak híg a leve:

De betőltenek egy lapot vele.

S a jó közönség nem finnyás, sokat

Ez a vers közt épen nem válogat;

Csak szép egyenlő sorokból legyen,

Sok ah-val, oh-val, hah-val vegyesen,

Egyik vers nála olyan, mint a másik;

S ebben, azt tartom, hogy nem is hibázik.

Azért tehát rágjad jó bátya, rágjad

Fülem mellől tovább is a zöld ágat!

Nem félek én, - hisz a divatlapok

Dudvásiban fris bokrétát kapok!