Válaszul

Jól mondtad óh, ha tiszta reggelen

Végigtekintünk bájos táj felett,

Körűlünk zsong az élet műhelye,

S napsúgár tölt el minden téreket:

Nem az egyes fa, bérc, mi megragad,

De a szellem, felettek mely lebeg,

S kicsinységünknek fájó érzete

Beléolvadni vágyik és remeg.

Jól mondtad óh, ha csendes éjfelen

Végignézünk a milljó csillagon,

S porszem-világunk és a végtelen

Közt állva, sejtés bűvarázsa von:

Nem az éj s csillag az, mi megragad,

De a szellem, mely közte tévedez,

S mint idegen s velünk mégis rokon,

A mult lelkünknek fájó kéjt szerez.

Jól mondtad óh, ha hallgatunk zenét,

S hullámzó árján lelkünk a hajó,

Majd játszi kedvben rózsás part előtt,

Majd vad vihar s szirtek közt hánykodó:

Nem az egyes hang az, mi megragad,

De a szellem, mely mélyében beszél,

S bár félig értjük meg csak hangjait,

Ragad, ragad, s lelkünk örülve fél.

De azt nem mondtad, ím elmondom én,

Hogy, drága nő, ha hozzám vagy közel,

Nem játszi kedved, gazdag bájaid,

Nem lelked büszke röpte bájol el.

De az a szellem, mely körüllebeg,

S egy ily világot szent egységbe hoz,

S mit éjfél, nyári nap, mit zene szűl,

Egyszerre mindaz általárjadoz.