Vállat vonunk

Kis csemetefa satnyul az uccán,

a ház előtt.

Hátgerince fáradt, görbe, kiszáradt.

Este, amikor senkise látja,

kilopódzom hozzá börtönömből

s melléje lépek.

Nyirkos szelek hátán lovagolva

zörgő levelek menetelnek...

A szomszédéknál veszekedés van;

nyárikonyhájukból keserű füstöt

csap ki a szél.

Messziről harangoznak.

S mi csak állunk az értelmetlen estben,

mint két furcsa-finom, fekete sóhaj.

Vállat vonunk, kicsit szomorúan,

kicsit közömbösen:

Meghalunk.