Vallomás és elöljáró beszéd

Árva nemzetség, Erdély népe Te,

Ki szegény lelkem’ pajzsra emeléd,

Ki meghallgatod mindíg a szavam,

Ha magányból kilépek eléd:

Állj meg ma vélem egy szokatlan szóra,

Hadd legyen ez a csöndes esti óra

Egy fájó, nehéz, komor vallomás.

Azt akarom, hogy a lelkembe láss,

Mélyen, egészen, úgy, mint soha még,

Hogy lásd az árnyak nyüzsgő táborát,

Kísértetek, kétségek seregét.

Füledbe zúgjon a rémek tora,

Akik tort ülnek esett lelkemen,

Ó, mert én minden percben elbukom,

És minden percben fölemelkedem.

Azt akarom, hogy a lelkembe láss,

És lásd, hogy az a fölemelkedés

Sokszor keserűbb, mint az elbukás.

Azt akarom, hogy a lelkembe láss,

Mikor Rád hullt az éj köröskörül,

Száműztem lelkem legbelső zugába

Mindent, mi csak nekem fájt egyedül.

Lelkem kútjában csillagot kerestem,

És csillagokkal benépesítettem

A Te estédet, a Te éjszakád.

Bocsásd meg nékem, hogyha ez órában

Felpattantom a legbelső szobát.

Mert Neked szólott minden énekem,

És Rólad szólott minden énekem,

És sok órámat adtam már Neked,

Ezt az egy órát add most - énnekem.

Mert tudnod kell, hogy miként viaskodtam,

Hogy remegtek a gyönge idegek!...

S mibe került, hogy hajókötelekké,

Acélsodronyokká meredjenek

A kényszerűség nagy pillanatára!...

Hogy azután a hitevesztett lélek

Mint csüggedt virág, roskadjon magába.

Tudnod kell, Népem, hogy én itt hogy jártam:

Szédülő fejjel és halálra váltan,

Amíg Neked az üdvösség borát

És az örökéletet predikáltam.