Vallomás

Teljes világi életemben

szelíd a-mollban udvaroltam;

nem volt sosem merész frivolság,

pajzán enyelgés a dalomban.

A jourokon nem egy koros szűz

érzelmesen szólott szivemhez,

bíztatva egyre, hogy maradjak

továbbra is jó, illedelmes.

Az ablakon át csókolóztam,

de akkor is nagyon szerényen:

álom-reményt, képzelt szerelmet

szívtam magamba holdas éjen.

Az ideál arany hajára

költői lázban verset írtam,

s más csókolgatta hamvas arcát,

míg ünnepeltem dalaimban.

Sóhajtozó nagy mélabúmért

a lánynép oldalamra pártolt;

dícsért is sok, de a szívében

azt mondta mind: „De nagy szamár volt!”