VALLOMÁS.

Holdvilág a lány szerelme!

Hallgatom, ha mondja más;

S bennünk nincsenek hiányok?

Im, azért is, szép leányok,

Tőlem egy kis vallomás!

Lángolón tudok szeretni,

Isten látja lelkemet!

S arról aztán, hogy szerelme

Csak futó láng gerjedelme,

A bohó szív mit tehet?

Minden csínos hölgy-fejecske

Lángra lobbant hirtelen;

S hogy máskép leend, ki tudja?

Szívem mindig azt hazudja:

Hogy szerelme végtelen!

És az ajk, a szív bolondja,

Mézes-mázos íge rajt;

Szól nem érzett fájdalomról,

Üdv-, hűségről, sírhalomról,

Esküszik, könyörg, sohajt;

S mit tagadjam, drága szépek!

Mindezeknek hinni baj!

Erről annyi szőke, barna

Tudna szólni, ha akarna,

Szól is annyi köny, sohaj.

Életem bohóskodásit,

Ah, ha jól felgondolom:

Sirva térvén tűzhelyemre,

Hamvat hintsek-é fejemre,

Vagy kacagjak? nem tudom!

Emlékül nyert fürteimből,

- Nem régen azt álmodám, -

Vala fonva szörnyü ostor,

S egy kisértetes kolostor

Cellájában várt reám.

Ah, csak álom! ámde szörnyű,

S ostorával jóra int...

Kár, hogy akkor tűnt szemembe

A legszebb arc életembe’:

S régi lettem én megint!

És kacagva élek: úgyis

Majdha őszi szél sikolt,

Lesz a rétek színe sárga,

S a virág jut hervadásra:

Sírhat, aki lepke volt.

Lányka! esd az ifju, s annyi

Szóvirágot összefűz

Hízelgése fonalával;

Meg ne csaljon szép szavával!

Mert szerelme szalma-tűz.

S hidd ez egyszer, amit ajkam,

- Bárha csalfa - súgni fog:

Mézbeszédek jégre visznek;

Akik látnak, még se hisznek,

- Meg van irva - boldogok!