Változás

Tél üvölt a föld határin,

És ropogva zúg a jég,

Gyászba hanvad a virágkor,

Míg lesír a néma ég!

Füstölögve kis falunknak

Állnak zsupos fedeli,

Míg a csendet átsuhogják

A fonóház éneki.

Bévonul a bús vadonnak

Téli lakra pásztora,

S ablakomra néz a szőke

Pásztor lányka ablaka.

S hogyha zúg, üvölt a róna,

És a lányka búban ül.

Jő e lángoló kebelhez

Még karomban felhevűl.

„Hej leányka, mily varázs vagy,

Elbüvölted a telet,

És falunkra szent sugárba

Fényt deríte kék szemed.

Hej leányka! mint tavasszát

Zengi át a fülmile,

Úgy e lant is egy dicső dalt

Szép szemedre zengene.

Reggelenként ablakomba

Látva még a fagy virányt,

S keblem ég, dicső szemedbe

Lelve a tavasz korányt!”

,,A tavasz jön, Isten áldjon!

Én megyek, te jó legény!

Nyájam őrzni a Bakonynak

Rengeteg bús erdején.”

Ablakomra néz az ablak,

Ah de puszta, elhagyott!

Fagyvirágim szent helyére

Rózsa nyől, s virágzik ott.

Rózsa keblem gyász virága,

Gyász ül ablakom felett,

Ah! a lányka kék szemébe

Fény korányom elveszett!

Kint azért virúl a róna,

Mert tavassza megjöve,

És szemében ott sugárzik,

A tavasznak kelleme.

Óh, üvölts sötét borúlat

Házikómnak ablakán!

OIy dicső virágok nőlnek

Akkor ablakom fagyán!