VANDAL BÖLCSESÉG

A vandaloknak ferde bölcsesége

Ismét divatba jő s csudáltatik;

Ezek, hogy a nagy Rómát dőlni látták,

Vesztének abban lelték fő okát:

Hogy ottan ími és olvasni szoktak;

S ez okra nézve ők a könyveket

Elégeték mint ördögségeket:

S hogy most kiforrta Párizs régi mérgét,

Mi szülte azt más, mint könyvek s tudósok?

Égetni kell hát minden könyveket,

Égetni mindazt, aki gondol és lát!

Oh, vandaloknak sanda bölcsesége!

Méltó, királyi fülbe zengeni.

Tenéked a nagy Róma csüggedése

S Párizsnak ádáz harca egy eset?

Tenéked alma s makk egy fán terem? -

Hát vandalok közt nincs-e pártütés?

S nem félt-e Caesar a vad Galliától?

Hát a szeraillok öldöklései

És Ázsiának végtelen zavarja,

A Dózsa, Hóra gyilkos pórhada

Mind a tudósok s könyvek mívei?

Hát Prussziának s Bécsnek trónusát

Csak a vak észnek fékje tartja fent?

S azért nem omlik ott királyi vér?

S tán Angliának népe balgatag,

Azért parancsol a föld tengelyének?

Így van! ha szél fúj s fergeteg leend,

Ha a búzában konkoly és vadóc van,

Ha nyájainkat métely szállja meg,

S a szürke kanca vemhét elveti

Azt mind tudósok s könyvek mívelik.

Bölcsen! Dicsően! Ínach és Numa,

Ninus, Zoroaster így okoskodának,

Tehát mi is! - Oh, de nagy hézag ez!

A makkos ember és mi, nagy különbség!

A makkal elmult a szilaj szabadság,

Az ember önként hordja most nyügét,

A békes élet bájit ismeri,

S a marhafékre nincs szüksége többé.

Lám Títus, Aurél s Fridrik nem valának

Sem istenek, sem a Nap öccsei:

Imádtatának mégis a világtól;

De a tyrannok, bár istenfiaknak

Neveztetének, bárd alá jutának.